Nagyanyám vackorfája

Volt egy öreg vackorfa a nagyanyám udvarán
még óriásországban sem volt annál nagyobb talán,
öles vastag törzsén számtalan repedés,
számban kifejezni millió is kevés.

Ki tudja hány telet s meleg nyarat látott,
hányszor tépte a vihar róla le az ágat,
hányszor kopogtatták harkályok a kérgét,
s mennyi madár rakta ágára a fészkét?

Emlékszem rája,mint mezitlábas gyerek
sokszor kitapostuk alatta a gyepet,
játszottunk bújosdit,s adj király katonát
ököllel döngettük egymásnak a hátát.

Felmászni a fára nem volt könnyü dolog,
neki kellett tenni egy hosszú dorongot,
aztán a dorongon kapaszkodtunk sorba,
s egymást a lábunkkal billentettük orba.

Nagy volt ám az öröm,ha feljutottunk végre,
mindenik kiabált,s fütyült örömébe,
de a nagy örömnek hamar vége szakadt,
nagyanyám megjelent a vackorfa alatt.

Szörnyen fenyegetett,hogy igy meg úgy jártok,
de a száját soha nem hagyta el átok
hagyjátok csak el,mert le kell onnat jönni
s mindenikünk hátát biz ő megdöngeti.

Dehogy döngette meg ,hogy döngette volna
alig várta szegény hogy lejöjjünk sorba
nehogy valamelyik lepottyanjon fejre
kitörje a nyakát,s orrát földbe verje.

Nagy volt az öröme,ha lent voltunk végre,
egy-egy vackort nyomott a kopasz fejünkre,
de nem olyan vackort,mi a nagy fán terem,
hanem kifejezte nincs már veszedelem.

Aztán szeptemberben,ha megért a vackor,
senki nem gondolja,hogy mi volt ott akkor,
potyogott a vackor,mint a zápor nyáron,
nálunknál boldogabb nem volt a világon.

Csábitott a gyümölcs,mint Évát az alma,
nagyanyám szegény nem ment velünk sokra,
zabáltuk a vackort,mint az éhes farkas,
annyit ért a beszéd,mint egy lyukas garas.

Az édes gyümölcstől a szájunk széle ragadt,
de éhesen senki közüllünk nem maradt:
Most is szeretettel emlékezek rája
ez volt a nagyanyám öreg vackorfája.

'84 május